That's Me!

Beteg vagyok.

Elhagyatott.

Nem látogat senki.

Igaz nem is hívok senkit.

 Ilyenkor szeretek elbújni, mint egy szenvedő kutya. Ne is lássanak így, ilyen borzasztó állapotban és én sem akarok látni senkit.

Elgondolkodom, ugyan kit szeretnék látni a barátaim közül?

Ancsa?

Vidám, mondhatni nyájas lénye inkább amolyan napos időkre való.

Éva?

A maga baján kívül semmi sem érdekli, még egészséges napokban is fárasztó, gyakori telefonálása inkább saját lelki szükségletéből fakadt, semmint őszinte, mélyen gyökeredző vonzalomból.

A férj?

 Aggodalmaskodó arccal megkérdezi, mit segíthet, s miután tudja, úgysem kérek  semmit, "szánom-bánom, mindent megtettem" mártír arccal nyugodtan elvonul meccset nézni. Onnan tudom, hogy vége a félidőnek, hogy újból megjelenik : "Mit kér az én kis tücsökmadaram?"

Istenem, még listát is kell írnom a férjnek, hogy mit vásároljon, igaz a felét így is elfelejti, de legalább zsebkendőt venne az istenért.

Bágyadtan konstatálom, hogy egy pókháló, - vagy inkább porháló - megint a gázcsőre telepedett. Ahogy mondják, mindig akkor mutakozik a vad, mikor nincs kéznél a fegyver.

Legszivesebben felmásznék egy porseprűvel és leszedném, de akkor már leszedhetném a függönyt, esetleg ablakot is pucolhatnék. 

Minden bajomra ráadásul még úgy érzem lelki okai is lehetnek a betegségnek. Mindig olyankor talál meg az influenza, amikor magam alatt vagyok.

A fiam tegnap egy „buék”-ot küldött sms-ben. Csak így. Semmi cifrázás, aláírás vagy egyéb sallang, semmi trúváj, ahogy ő mondaná. A férjem lánya bezzeg felhívott minket éjfélkor, percekig beszélgettek.

A szívem szakadt meg.

Hiába, rossz fának, rossz a gyümölcse. Látnom kellett volna az első férjem családján, hogy nem nekem valók. Akkor persze nem gondol erre egy lány. Ma már tudom, hogy nagy hiba volt.  Régen, míg kis közösségben éltek az emberek minden olyan egyszerű volt. Mindenki ismert mindenkit. Volt a faluban tolvaj Szűcs, meg kutájó Vendel, hazug Mátyás.  Igaz, nem lett volna, aki figyelmeztet, anyám örült, hogy férjhez megyek, s aki megvédhetett volna volna a rossz döntéstől – édesapám - annak drága, oltalmazó keze rég a sírban porladt már.

Nem biztos, hogy hallgattam volna rá, de ilyen gyámoltalanul, ilyen védtelenül belefutni egy rossz házasságba: Bűn! És itt a büntetés: a fiam, aki valószínűleg ugyanolyan, mint amilyen a férjem lett volna, ha korai halála nem akadályoz meg abban, hogy jobban kiismerjem. És most így a fiamon keresztül megismerem lassan a férjem, és hálát adok az Istennek, hogy úgy alakult a sorsom, ahogy alakult, Most van egy szerető férjem, akinek -  ha ujból bejön a meccs után - megköszönöm, hogy itt van velem, kérek egy pohár vizet, hogy lássa: Ő nélkülözhetetlen  és akinek majd boldogan hajtom a fejem simogató keze alá.

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat