Már megint magam alatt vagyok. És ezek az álmok. Utaznék, mennék, álmomban sem vagyok boldog. Pedig mindent megteszek, amit egy rendes asszonynak kell. Hűséges vagyok, dolgos, mint a jóasszonyok a mesében. Hiába.
Sári,Sári papája, Mamája, utazás, búcsúlevél neki, hogy mégse megyek, az enyéimnek, hogy megyek. Végre felébredek. Megkönnyebbülés, de lélegzetet alig kapok.
Mióta Laci elfordult tőlem nem találom a helyem a világban.
Ő volt az én világom.
Mikor a falujuk alatt- tőlünk több száz kilóméter - átutazóban elmentünk kocsival és a telefonomra azt válaszolta, most ne jöjjünk, mert éppen fürdetni készülnek…..
- Csak egy pár percre, a picit szeretnénk megnézni.
- Na jó, de csak egy pár perce! - válaszolt kelletlenül.
- Felejtsd el - mondtam és akkor nagyon összetört bennem valami.
Most már hiába kérdezi, miért nem megyünk hozzájuk.
Ezért.
Ezért is.
Meg azért mert … nincs erő leírni se. Csak múlnak a napok egymás után, és nem vagyok boldog.
- Mit akarsz, te nézel ki a legjobban, közülünk- mondják a barátaink.
- Igen?
Talán, mert nem akarok senkin bosszút állni, mert nem tápálok haragot senki iránt, nem torzítja el az arcomat a bosszú állandó készenléte.
Igen, nem akarok rosszat a fiamnak se, csak nem tudom már szeretni, úgy, mint rég. Nem akarok bosszút állni, csak épp nincs már közünk egymáshoz. Ő akarta így és én már nem is tudnék változtatni. Beálltam erre az életstílusra. Amikor nagy néha eljönnek, mindent rájuk hagyok. Már meg sem érintenek a megjegyzéseik, provokációk.
Hát akkor?
A bánat nem öregít?
Úgy látszik.
Sőt a legjobb fogyókúra.